Hősök tere

A néptelen Hősök terén, egyedül az emlékmű előtt, sudár nő áll, fagylaltját szájához emelve. Lehetne még lány is, de valahogy érezni, hogy asszony, vagy legalábbis eldőlt már, hogy az lesz. Sötét, minden bizonnyal kék kartonszoknya; fehér, hosszú ujjú blúz; világos, nyitott orrú szandál; citrom és csoki. Hátra fésült dús haj, telt csípő, talán kissé túl gömbölyded bokák, de karcsú derék. Összezárt sarkakkal áll, már-már vigyázban, mint akit ritkán fényképeznek, de a lelógó, nyitott tenyerű jobb kéz és a fesztelen mozdulat a tölcsérrel elárulja: boldog. Nyilván nyár lehet, vagy kora ősz; a szoknyát oldalra fújja a Dózsa György úti szél. Ezerkilencszázhatvanat írhatunk, hiszen én még nem vagyok ott. Vagy mégis ott lennék már, ott a képen, csak még láthatatlan? Jó lenne átmenni most a szomszéd szobába, s megkérdezni, hogy is volt pontosan. De nem mennék át úgysem, hiszen mindjárt éjfél. Kétezer-kilenc, november tizenhét. Anyu ma lett volna hetvenkét éves.