Zsubori Ervin: Nyugalom

Ez a fotó 1989 novemberében készült, a szigetszentmiklósi Duna-parton. Ekkor még csak névről ismertem Vértes Csabát, ám amikor két évvel később az Alkotmány utcában lévő Figyelőhöz kerültem, abba a szobában kaptam íróasztalt, ahol ő is ült. Egészen pontosan a tüneményes Dönci bácsi asztala lett az enyém, az ajtó mögött. Ő már, nyugdíjas lévén, csak hetente egyszer-kétszer járt be, s nem volt szüksége a helyre; emlékét az egyik fiókban maradt, selejtezés elől megmentett Latin-Magyar Szótár őrzi a polcomon.
Ott ült még Gömöri Bandi is, külföldi lapokat, hírügynökségi jelentéseket bújva, onnan járt ki diktálni a gépíró-szobába. Ő tavaly júniusban ment el; pár nappal azelőtt még felhívott, hogy elvesztek az e-mailjei és dokumentumai, s át tudnám-e küldeni neki a Világkép rovatban korábban megjelent publicisztikáit. Mégis, meddig visszamenőleg? - kérdeztem. Ameddig lehet. Annyi időm nincs most erre - mondtam kissé türelmetlenül, mert lapzárta volt (mire letettem a kagylót, már meg is bántam, de aztán nem volt módom bocsánatot kérni tőle; bocsánat) -, három év elég lesz? Elég. Végül öt évfolyamnyit gyűjtöttem össze, s küldtem el neki, de több írás - mindig határidőre, mindig betűre kiszámolva, pontosan - nem jelent meg abban a rovatban.
Most mintha úgy tűnne, a szóban forgó sarokszoba lakója volt még a drága Garam Józsi bácsi is, de annyi bizonyos, hogy gyakran megfordult nálunk, minimum egy kis baráti csipkelődésre Bandikával. Tőle a statisztikákat örököltem, a száraz adatsorokat szemléletessé tevő ábrák tiszteletét. Egy idő után már nem járt be, de néha felhívott; egyszer azt mondta, nyugodtan vonul vissza, mert nálam biztonságban tudja a Figyelő grafikonjait.
E sajtótörténeti szoba egykori lakói közül most Vértes Csaba is végleg elköltözött. Keveset beszélgettünk; megmutattam egy cikket, leadtam neki egy mellékletet, s megtárgyaltuk a kiegészítenivalókat, néha pedig én is velük mentem ebédelni (a szemben lévő "kis piszkosba", ahogy ő mondta, vagy a Szerb vendéglőbe, ahová előtte mindig odaszólt asztalt foglalni). Mégis, idővel valamiféle bizalmas, szeretetteljes, félszóból-értős kapcsolat jött létre közöttünk. Ezt a képet - a lendületes aláírásából szerkesztett elektrografikával együtt - valamelyik születésnapjára adtam neki. Láthatólag megérintette a hangulata: a Duna-parti stégen álló, sokat látott nádfotel, amelybe kiül az ember, s elfeledve mindent, csak nézi a hullámokból áradó nyugalmat. A Figyelő aztán elköltözött az Alkotmány utcából, Csaba pedig a szerkesztőségből. Évekkel később egyszer összefutottunk. Kint van ám a képed az asztalomon - újságolta mosolyogva, de valahogy szomorúság bújkált a hangjában.
Hát legyen kint e szék ezután itt is, fonataiban őrizve a múlt szürkülő emlékeit e szűk szobányi stégen.