Horváth Lajos (1937-2010): Fonyódligeti nyár, 2007

A Papa ma lenne 76 éves.

Horváth Lajos: Sárvár, 2008.

Éppen ma két esztendeje annak, hogy Horváth Lajos - a Papa -, hetvenhárom éves korában, itt hagyott bennünket. Azt a három fotót, amelyekből ez a kompozíció most összeállt, két évvel korábban, május elsején, egy sárvári kiránduláson készítette. Szép.

Tamásvasárnapi liturgia

Úgy hozta a sors, hogy 2010. április 11-én részt vettünk a szigetszentmiklósi görög katolikus templom tamásvasárnapi szertartásán. A templom az 1088 és 1134 között élt magyar királylány, Piroska nevét viseli, aki – úgy hozta a sors – Irén (Eiréne) néven II. (Komnénosz) János oldalán bizánci császárné lett. Halála után az ortodox egyházban szentté avatták; mozaikképét a Hagia Szophia máig őrzi.
A jéghideg, ám ikonokkal ékes térben a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém Férfikar, gyönyörűen zengő szólamokkal, szláv és magyar nyelvű részleteket adott elő Aranyszájú Szent János liturgiájából. Az esemény egyúttal a kórusvezető fia, Bubnó Lőrinc – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem egyházzene tanszékének növendéke – diplomakoncertje volt: ezúttal ő vezényelte a férfikart, illetve a tanszak kórusát is.
Úgy hozta a sors, hogy Ida Mama éppen egy éve, Papa pedig egy hónappal ezelőtt hagyott itt bennünket. Méltó volt emlékükhöz ez a liturgia, amelynek végén egy-egy szál gyertyát gyújtottunk a méltóságteljes oltár előtt.

Zsubori Ervin: Halotti beszéd

A Papa! – az utóbbi években így szólt bele mindig a telefonba, ha felhívott minket valamiért. És számunkra, illetve a gyerekeink – az unokái – számára az volt valóban: A Papa. Így, nagy A-val és nagy P-vel. És e szerint is viselkedett. Mert méltó akart lenni rájuk. Ádámra és Petire. Barnabásra és Eszterre. Boldizsárra, Orsira és Márkra. És könnyekig meghatódott, amikor az utolsó karácsonyon egy kézzel rajzolt pólót kapott tőlük ajándékba; ez állt rajta: A világ legjobb nagypapája…

Rajongott az unokáiért. És nem csak távolról, telefonon, hanem valóságosan, az egyszerű hétköznapokban és az ünnepeken egyaránt. Boldogan jött, ha hívtuk: vigyázni, játszani, mesélni, tanítani. Dögönyözte, csiklandozta, lovacskáztatta, megnevettette vagy éppen elgondolkodtatta őket – mikor mihez kínálkozott alkalom.

Nyilat hajlított, csúzlit faragott a fiúcskáknak, gyöngyfűzőt és festőkészletet választott a lánynak. Igazi bábszínházat barkácsolt, elhúzható függönnyel, és ő maga tartotta a nyitóelőadást. Focikapukat hegesztett, indiánsátrat állított; figyelmességét dicsérik az első korcsolyák és biciklik, horgászfelszerelést kerített a szünidőhöz, bicskát a farigcsáláshoz. Vidámparkba, állatkertbe, strandra, cirkuszba vitte a gyerekeket. Eljárt a meccsekre, odaért a fellépésekre, volt szava a bizonyítványokhoz, szívből örült a góloknak, partner volt a várépítésekhez.

Amit lehetett, rögzített is, mert hitt az emlékképek megtartó erejében. Neki köszönhetjük, hogy készültek filmfelvételek azokról az időkről, amikor néhánynapos gyermekeink először érkeztek haza, majd amikor felálltak, elindultak, beszélni kezdtek. De a régi videókon ott vannak az ő gyerekei is; Gabi izmos sihederként, a borospince heroikus építése közben, Ira farmeros egyetemistaként, épp Londonból hazatérve. Szerette őket, büszke volt rájuk.

Számomra különösen emlékezetes marad, amikor ifjúkora felejthetetlen színterére, Kaposvárra kirándultunk együtt a családdal. Igazi időutazás volt ez a hétvége. Megmutatta sorra a nevezetes helyeket: a ma is működő óvodát, ahol pendelyes gyerekként szaladgált; a színházat, amely mögött kiskamaszként a katonazenekarokat hallgatta; a vasút melletti árnyas parkot, ahol iskola után találkozott a barátaival; a gugyuló Jézust az útelágazásnál; a szülői házat, a kert végében a Kapos-parttal; s a sírt, hol szülei nyugosznak a platánok alatt.

Bámulatos volt az az optimizmus, az az életvidámság, amellyel a betegséggel is szembenézett. Erős volt mindvégig, és bátor. Talán azért is, mert tudta: az utolsó pillanatig ott lesznek mellette, akiket a legjobban szeret.

Nem adta fel. Az idei tél közepén még szánkózni vitte unokáit az életművének számító Frank-hegyi tanyára, mint ahogy abban is reménykedett: a szokásos fonyódligeti közös nyaralás az idén sem maradhat el. S bár a köhögés egyre jobban kínozta, a világért sem hagyta volna ki szigetszentmiklósi unokái fellépését a január végi művészeti esten. A sötét teremben csak egyetlen reflektor világít. A klarinét és a dob, a kamasz fiú és a serdülő lány gyönyörű kettőse tölt be mindent. Akkor nem jutott eszünkben, de ma már tudjuk: Sinatra legendás dala, a My Way róla is szólt, őt is búcsúztatta. Végig ment az úton ő is, s mindig a maga útját járta. Odalopódzott egészen közel a színpadhoz, s már másnap reggel átküldte a fényképeket. Ezt írta hozzá: „Nagyon jól éreztem magam. Többek közt ezekért az estékért érdemes élni.”

A mi dolgunk most már az, hogy legyenek még ilyen esték. És nappalok, és hetek, és hónapok, és évek. Amelyekre, ha itt lenne még velünk, azt mondhatná: igen, ezért érdemes volt. Tartozunk neki ennyivel.

(Elhangzott 2010. március 30-án, Horváth Lajos búcsúztatásán; végleges változat.)

Horváth Lajos (1937-2010): Elmúlás

A kép Bugacon készült, 2008 februárjában.

Horváth Lajos: Szilveszteri fényforrások

A névazonosság nem véletlen: a szerző Ira papája, akit az Arnolfini Archívum régi barátai, pártfogói és hívei között üdvözölhetünk. A kép történetéhez tartozik még, hogy az idei szilveszteri mulatságon azzal a digitális fényképezőgéppel készítette, amelyet pár hete tőlünk kapott születésnapjára; de nem ettől jó...