Hat fúvószenekar, két timpanival

A mai verőfényes őszben, egy Duna-parti padon, elolvastam Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című kamaradarabját. Egy játékvezetői öltözőben játszódik, a bíróról és két partjelzőjéről szól. Meg arról, hogy egymásra vagyunk utalva: egymást szívathatjuk csupán, de támaszra is csak a többiekben lelhetünk.

Hazafelé biciklizve a partról, már egy saját történetet forgattam magamban. A 2011. szeptember 11-i Szigetszentmiklósi Fúvószenekari Találkozóét, amelyből az egész család kivette a részét. Arról gondolkodtam, hogy egy fúvószenekar is csapat, amely csak együtt tud megszólalni, és milyen jó, hogy mindkét gyerekünk részese lehet ennek. A fesztivál körül segédkező anyukák (a hoszteszek, köztük Irával) és apukák (a roadok, köztük velem) is csapatban voltak erősek. A főszervezők – Emil, a zenekarvezető, és párja, Zsuzsa – által percre kidolgozott forgatókönyv szerint mindenki tudta és tette a dolgát: vendégzenekart várt, szalvétát hajtogatott, sörpadot szerelt, szórólapot osztott, helyszínre kísért, felmosott, fényképezett, eltakarított – mikor mi állt a kottában. A Szlovákiából és Magyarországról érkezett hat fúvószenekar szintén egy nagy csapatot alkotott, amely külön-külön, de együtt is meg tudott szólalni. Elég volt két eligazító szó, s az iskolaudvarnyi alkalmi óriásegyüttes – a legtöbb résztvevő által addig soha nem is látott karmester intésére – flottul lejátszotta a soron következő indulót. Majd mindezt menetelés közben is, egy még nagyobb csapat, egy egész város előtt.

Sok nagyszerű pillanat volt ezen a fesztiválon – a délelőtti térzene a templom bejáratánál, a vasárnapi mise összes résztvevőjétől övezve; a közös próba az árnyékos ligetben; a muzsikusok elmasírozása a központi program végén, a Radetzky-indulóra; a mazsorettek éjszakai záróprodukciója, világító buzogányokkal –, az egyik csúcspont azonban kétségkívül a nyitány volt.

A hat zenekar – az első klarinétosok szekciójában Barnabással – áll szorosan egymás mellett a főtéren, a tűző napon. A dobogón Szentesi István Emil, a vendéglátó Ádám Jenő Zeneiskola Fúvószenekarának karmestere; felemeli a pálcáját, int, s megszólal a zene. Előbb távoli zümmögés, halk dobpergés hallatszik, majd egyszer csak felharsan előbb az oldalt felsorakozott trombitások kara, majd rögtön utána a másik rézfúvós hatos, a művelődési ház erkélyéről. Ekkor alighanem már mindenki tudja, hogy Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustrájának utánozhatatlan nyitányát halljuk (pár hete néztük meg a gyerekekkel ismét Kubrick 2001: Űrodüsszeiáját, amely e napfelkeltét megidéző zenét az emberiség hajnalának szimbólumává tette). De ha valaki még mindig nem ismerte volna fel a művet, azt végképp helyre teszi a timpanik belépése. A hatalmas üstdobok mögött, középen és egészen elöl, egy szál magában, Eszter áll (az apuka-roadokkal az imént cipeltük be neki a két, látszólag egyforma hangszert, de szólt, hogy fordítva kell, mert a mély van jobboldalt…), és mosolyogva, mintha mindig ezt csinálta volna, magabiztosan dobolja ki a monumentális főmotívumot. Kétszázegynéhány fúvóstól érkezik rá a válasz…
Nem sok pillanat lehet felemelőbb ennél.