Lecsó, tetőkerti dúsítmánnyal

Idény van, együnk hát idényjellegűt! Mi más is lehetne az, mint lecsó.
A lecsópaprikát, környezettudatos módon, az idén 75 éves, szigetszentmiklósi Gere Pékség előtt árusító nénitől szerezzük be, őstermelői áron, a hozzávaló két szem (egyenként bő negyedkilós) paradicsommal együtt. A paprikák közt, mint utóbb kiderül, csípős is akad, helyesen, a paradicsom viszont olyan édes, mint a méz. A pékség sem marad persze pamlagon: egy fél Gere-kenyérrel hízik általunk a születésnapi forgalom. (Figyelem, az óhatatlan tunkolás zsemlével lényegében kivitelezhetetlen, ahhoz félvastag kenyérszeletekre lesz szükségünk!) A többszólamúság jegyében az alapszett dúsul még az ország több pontjáról származó, rokoni tőről fakadt zöldáruval is, s ami az egésznek megadja a fokozhatatlan karaktert: cukkinidarabok a kimeríthetetlen tetsző tetőkerti „sajátlé”-ellátmányból.
Sok szép étel van, de félkészen – épp odatéve – a lecsó az egyik legerősebb vizuális kompozíciót mutatja: sárgába olvadó méregzöldjeivel, rozsdásodó pirosaival az érett Monet köszönti az éhezőket. Erre csak a kész mű rafináltan egyszerű ízkomplexitása tesz rá egy villával, felidézve a komplett gyermekkort és annak ízeit (lásd: L’ecsó kulcsjelenet). Mi, ha nem étteremben dolgozunk, szigorúan kockás abroszon és teraszon tálaljuk.
Másnaposan, ha lehet, még finomabb; ilyenkor bátran fuzionáltathatjuk tojással, mangalicakolbász-darabkákkal, netán parmezánnal.